.

Senki sem tökéletes. Gyakran elvárjuk a másiktól hogy olyan legyen ami nekünk megfelel. Pedig ez nem is jogos. Nem formálhatjuk a másikat kedvünk szerint, ahogy az nekünk megfelel. Igaz van hogy változni kéne. Csak feleslegesen nem kell formálni a másikat. Meg aztán ott vannak a szülői elvárások. Elvárják hogy ami nekik nem sikerült az nekünk sikerüljön. Remek. -.-  Mintha joga lenne hozzá. A saját álmait ne rajtunk élje ki. Meg aztán az hogy pl. szülők otthon veszekednek. Abba bele se gondolnak a gyerekre milyen hatással van? Akár csak lelkileg akár a magánéletére is. De persze a szülők ezekbe nem gondolnak bele. De valljuk be. Tényleg nem tökéletes senki. Mindenkinek vanak hibái és meg kell tanulnunk az embereket azokkal együtt elfogadni. Vagy ha képtelenek vagyunk rá akkor kerüljük.Meg az amikor elvárják tőlünk hogy legalább mi ne csináljuk ezt meg azt. Milyen alapon? Igazából mind1. 

Nem tudom miről írjak. Elég átlagos napom volt. Leszámítva 1-2 dolgot. A reggelt sikerült azzal kezdenem hogy a Wiwit eltaláltam egy bilétával ami utána vérzett is. Bocsi Wiwi.  Utána a Vióra csuktam rá az ajtót. Ügyes vagyok. A kedvem az...nem tudom. Ingadozik rendesen.  Nem tudom... Az a baj hogy nem tud tartósan jó kedvem lenni. Hogy miért? Fogalmam sincs. Ráadásul azt se tudom most miről írjak.

Mindig szerettem volna erről a helyről jó messze elmenni. Próbálkoztam szökéssel de hiába mert mindig lebuktam.Volt hogy sírtam, mert annyira elakartam innen menni és volt hogy ordítottam. Senki nem értett igazán mirt is utáltam annyira ezt a helyet. Mindig késztetést éreztem arra hogy bárhol csak ne itt. Barátaim se voltak, mert utálták bennem hogy ennyire utálok itt lenni. Nem mintha próbálkoztam volna bárkivel is összebarátkozni. Mindig próbáltam mindenkit az őrületbe kergetni nehogy bárki is közel kerüljön hozzám, mert elakartam kerülni hogy bármi is tartson ha lehetőséget kapjak arra hogy innen elmenjek. Egy város vonzott. Egy város ahol volt élet. Itt olyan volt mintha nem is élne senki. Évek elmentek azzal hogy azt próbáltam kitervelni hogy is mehetnék el innen. Egyszer azonban találkoztam valakivel. Valakivel aki megértett és ont ezt kedvelte bennem. Furcsa volt..furcsak volt mert mindenki más csak megvetett érte. Először nem értettem. Bunkó voltam és ellenséges. Ő azonban türelmes volt és várt míg eltűnik a páncél. Hát elérte célját. Ő volt a legjobb barátom. Mindent megbeszéltem vele és ő pontosan megértette miért is akartam azt amit és nem vetett meg miatta. Soha ki nem játszottam volna a bizalmát. Ahoz túl fontos volt nekem. Minden délutánt egy parkban töltöttünk beszélgetéssel, akár nyár volt, akár tél. Mindig éreztette velem hogy milyen fontos vagyok számára s hogy megbízik bennem. Egy nam azonban elérkezett a régvárt pillanat. Lehetőséget kaptam arra, hogy elmenjek innen jó messze. Azonban visszatartott valami. Vagy inkább valaki. Ettől féltem. Nem tudtam dönteni mit is akarok valójában. Ez az egy személy túlságosan megfogott. Túlságosan ahoz hogy én most elmenjek innen. De mégis...valami arra is húzott, hosz túl sokáig küzdöttem ezért a lehetőségért. Most itt van és nem tudom mit is tegyek. Elmondtam neki. Először örült, majd rájött mit is jelent ez. Azt jelenti hogy akkor valószinüleg soha többé nem fog látni. Ennek ellenére azt mondta menjek. Váltsam valóra azt amiért küzdöttem. Napokig forgolódtam és nem tudtam hogy mit tegyek. Egy éjjel mégis meghoztam a döntésem. Elmentem. Elmentem arról a helyről. Évek múlva az az ember abban a városban volt, ahol én. Erről én persze nem tudtam hisz már évek óta megszakadt a kapcolat, de nem az én hibámból. Egy nap összefutottunk a könyvesboltban. Rám mosolygott...Először csak néztem és megkérdeztem hogy miért nem hívott és miért nem válaszolt a leveleimre. Erre ő azt felelte: " Ne haragudj,de ismerlek?"... Ekkor én hátat fordítottam és szép csendben elmentem anélkül hogy válaszoltam volna neki.